Felejtek.hu Alzheimer-kór – együttélés a demenciával

„Hogyan mondjam el a gyerekeimnek?”

2009-ben az akkor 59 éves Greg O’Brien sikeres író és újsíágíró volt. Egészségesen és boldogan élt – minden nap sportolt, jó volt a keresete, sok időt töltött feleségével és három gyerekével.

Ám elkezdett felfigyelni arra, hogy néhány dologban megváltozott. Elfelejtett dolgokat és néha az ítélőképessége is cserben hagyta. Mindez idő alatt pedig az Alzheimer-kórban szenvedő édesanyja épp haldoklott.

Ugyanebben az évben őt is diagnosztizálták.

A diagnózist követő öt évben O’Brien írói fókusza önmagára összpontosult és kiadott egy memoárt is Alzheimerjéről.

„Több millióan vannak rajtam kívül a világon, akik a korai kezdetű Alzheimer-kór különböző stádiumaiban szenvednek és félnek segítséget kérni. Tartanak attól, hogy másokkal beszéljenek erről”- véli. „Ha segíthetnék abban, hogy hangot adjak nekik, akkor kicsit nekik is jobbra fordulna a soruk, az jó volna.”

„Amikor kiderült a betegségem, az orvos rám nézett ezt azt mondta: „Érti a helyzetet? Nagy csata előtt áll. Úgy beszélek önnel, mint aki végstádiumú beteg.” Nos, nekem erős a hitem és tudom, hogy egy jobb helyre távozom majd, de elkezdtem a feleségemről és a gyerekeimről gondolkodni. És éreztem, hogy valami csorog az arcomon. A könnyeim voltak azok.”

Arról, hogyan mondta meg három gyerekének a betegségét

„Hogyan is mondd el a gyerekeidnek, hogy Alzheimeres vagy? Hát az nagyon rossz.

Szerveztem egy családi összejövetelt, szóval otthon volt mindegyik gyerekem és arra készültünk, hogy elmegyünk egy étterembe vacsorázni. Tudtam, hogy előtte kell elmondanom.

Szóval a fürdőben voltam éppen és kicsit úgy éreztem magam, mint Luca Brasi a Keresztapában, ahogyan a beszédemet gyakoroltam.

Azt hallottam: ’Apa, hol vagy?’ Úgyhogy előbújtam inkább és azzal hozakodtam elő nekik, hogy az ő dédapjuk, az én nagyapám Alzheimerben halt meg és az anyám is, ezt tudták. És most én értem jött el a kór.

Teljesen ledöbbentek, nem tudták, mit mondjanak. Aztán a fiam, Conor törte meg a csendet és így szólt: ,szóval Apa, ezek szerint kezded elveszteni az eszed.’ És mindenki nevetett; én is nevettem és azt mondtam: ’Na eleget jártattuk a szánkat, menjünk vacsorázni.’

Így is történt. Beszélgettünk baseballról és másról is és ebben sokkal komfortosabban éreztem magam, mint az előző beszélgetésben.”

Arról, hogy milyen is nyilvánosan beszélni az Alzheimer-kórjáról

„Nehéz az ehhez hasonló interjúkat végigcsinálni. Olyan, mintha valami nagy sportversenyre készülnék. Tudja, úgy érzem, hogy olyan az agyam, mint a hű iPhone-om: még mindig nagyon kifinomult eszköz, de az akkuja könnyen lemerül; gyakran lefagy és könnyen megesik, hogy véletlenül felhívok valakit és összezavarodik a rendszer. Úgyhogy az írás, a kommunikáció és az ilyen interjúk is elképesztően kifárasztanak. De úgy érzem, hogy azzal, hogy ezt csinálom, én is bemosok egyet az Alzheimernek.

Van egy olyan sztereotípia, hogy az Alzheimer-kór az csak a végállomás, amikor az ember az idősek otthonában fekszik és készül a halálra. De épp ez a lényeg, hogy nem, ez nem igaz.”